CinePécs blog

Báron Györgynek, a Magyar FIPRESCI elnökének vezetésével a CinePécs Filmfesztivál ad otthont hazánk egyedüli Filmkritikus Workshopjának. A workshop részvevőit a Pécsi Tudományegyetem filmszakos hallgatói közül, beküldött pályamunkák alapján választotta ki a műhely vezetője.
A workshop foglalkozásai nyilvánosak. A Workshop munkája során megszületett napi  filmkritikákat itt mutatjuk be.

Túlélni a világ végét

Románia, 1989. Minden ember – legyen az fiatal vagy idős, férfi vagy nő – a maga módján küzdve keresi az esélyt, akár a lehetetlennel is dacolva. Kisvárosi kisemberek élik mindennapjaikat a Ceausescu-éra végnapjaiban. Ezen megtörtént események köré építette Catalin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét című 2006-os filmjét.

A cím a pozitív végkimenetelen túl a nézőnek többet ígér – a főszereplő egy biztos módszerét a túlélésre. A film során aztán kiderül, hogy a cselekményszálak nem egyetlen központi figura köré csoportosulnak. A szerelmi szálak Eva Matei(Dorotheea Petre) szelíd, de olykor vakmerő alakja körül  gyűlnek össze. Az öccse, Lalalilu (Timotei Duma) és barátai naiv, gyermeki forradalmi képzetek kitörési kísérleteinek megvalósításán dolgoznak, Andrei (Cristian Vararu) és Alexandru Vicha (Ionut Becheru) karaktereiben pedig az ellenszegülés különböző formuláival ismerkedhet meg a néző. A filmben tehát kirajzolódik, hogy ki hogyan élte túl azt a néhány hónapot, amelyet a cselekmény felölel.

Eva bizonytalansága a menni vagy maradni, az Andreit vagy Alexandrut szeretni kérdésben rejlik. Menni készül, de visszafordul, szeretni akar, de a forradalom végül nem engedi. Lalalilu gyermeki terve Ceausescu megölésére a nővére iránti szeretetből fakad, olyan országot akar, amelyben Eva boldog és szabad lehet. A film elején még egyenlőségeket keres önmaga és a diktátor között, majd a film végére erősebbnek érzi magát, olyannak, aki képes arra, hogy romba döntse a rémuralmat. Törékeny gyermeki testében erős lélek lakozik. Andrei „hogyan éltem túl”-variációja a legkockázatosabb, ugyanakkor a legtisztább. Forradalmárszülők elvei által nevelődve nem jelent lelkiismereti problémát szembeszállni mindazzal, amivel más nem mer. Fizikálisan felkészíti önmagát, miközben egy részletes és kockázatos szökési tervet dolgoz ki Evával közösen. A lány az utolsó pillanatban magára hagyva őt, szinte a célegyenesben visszafordul, visszatér a családjához és Alexandruhoz.

Catalin Mitulescu a filmjében kibontakoztatott családi drámán keresztül dokumentumfilm jellegű képi világba ágyazva kívánta érzékeltetni a húsz esztendővel ezelőtti eseményeket, de feltehetően az időpont közelsége miatt az történések egy elhalványított, finomabb burokba csomagolt képét kapta meg a néző. Nem érződik a filmen az érzelmek olyan mélysége és magassága, az események nyomasztó súlya, mint hasonló témájú filmekben. Mindent figyelembe véve ambivalens érzéseket kelt, nem konkrétan szomorú, de nem is vidám, képei olykor szürkék, de néha az élénk színek egészen különleges árnyalatait adják. Az elhangzó dalok nem csupán forradalmiak és dicsőítők, de vannak köztük akkoriban tiltott, nyugati zenék is.

A film azon nézőknek jelenthet igazán sokat, akik átélték a Ceausescu-érát minden borzalmával együtt, és főként, ha olyan meghatározó korban tették mindezt, mint az éppen iskolába került Lalalilu, vagy a néhány hónap alatt felelősségteljes nővé érett Eva. Akik azonban nem rendelkeznek hasonló emlékekkel, a Hogyan éltem túl a világ végét című film csak egy másfélórányi etnografikus történelemóra.

Havancsák Alexandra

******

Sporthorgászat- Pescuit sportiv (2007)

A korábban televíziós műsorok és rövidfilmek rendezésével foglalkozó román Adrian Sitaru 2007-ben forgatta első nagyjátékfilmjét, a Sporthorgászatot, amely egy szerelmespár történetét mutatja be.

Mihai és Sweetie a hétköznapok valósága elől vidékre menekül, de útjuk során rájönnek, hogy nem futhatnak el a problémáik elől. A kézikamera (Adi Silisteanu operatőr mesteri kezelésében) az első beállítástól kezdve követi a szereplőket, amivel nem csak dokumentarista jelleget kölcsönöz a filmnek, hanem a nézőben is azt az érzetet kelti, hogy végig jelen van a cselekményben.

A dialógusokon keresztül ismerjük meg a pár alapvető konfliktusait, amik tovább erősödnek, mikor elgázolnak egy prostituáltat. Tettüket leplezni próbálják, és egy közeli erdőbe viszik a lányt, aki csodával határos módon életben marad, és a piknikre is a szerelmesekkel tart. Ekkor bontakozik ki egy melodramatikus szerelmi háromszög, mely később érdekes fordulatot vesz. Ana (a prostituált) kihívó viselkedésével és őszinteségével féltékenységet ébreszt Sweetieben, és vonzalmat Mihaiban.

A kamera nem mutatja meg az egész teret, a tájból apró részleteket látunk csak, végig színészközpontú az ábrázolás. A cselekmény fordulatai is a párbeszédekben mutatkoznak meg. Kiderül, hogy Sweetie képtelen elhagyni férjét, habár Mihait szereti, Mihai pedig a munkahelyi kompromisszumok miatt szenved.

A piknik ideje alatt a pár összekötője és közvetítője Ana, aki ráébreszti őket hibáikra és eltitkolt vágyaik kifejezésének relevanciájára.

 Ana a látszat ellenére morális lény, aki saját elmondása alapján szeretne mindenkit boldoggá tenni a környezetében.

A tópart zárt terébe két külső szereplő érkezik, akik azt a külvilágot képviselik, ahonnan a szereplőink elindultak. A korrupt erdész a párral kerül összetűzésbe, a másik férfi Anahoz jön, akit Violeta néven ismer. Szerepük csupán reprezentális, nem alakítják döntően az eseményeket.

A pár közt feszülő ellentétet és mélyülő távolságot Ana jelenléte eleinte fokozza, majd enyhíti, váratlan eltűnéséig.

A kamera a tó vizének hullámait pásztázza, egy női sikolyt hallunk, valaki Mihai után kiállt, majd minden elsötétül. Éles vágás és szemszögváltás után az autóban zokogó Sweetiere fókuszál az objektív. A következő jelenetsor közeli felvételein Mihai és Sweetie kibékül és visszaindulnak az éjszakában.

A távolodó autót követi a kamera, ami az első pillanatban a néző szemszögének tűnik, de, amikor közelebb jut az országúthoz, az addig beállt csendben halk lélegzetvételt hallunk, és ráébredünk, hogy a szemszög a szereplő szubjektívje. A kamera az ismeretlennel együtt az út felé indul el, amikor hirtelen lefékez egy gépkocsi, majd leblende.

A végkifejlet azt sejteti, hogy a filmbeli gázolás, mégsem baleset volt, hanem egy olyan játék, vagy állandó körforgás, aminek Ana-Violeta az irányítója.

Adrian Siratu forgatókönyve és rendezése ígéretes kezdésnek bizonyult, hisz látványos technikai megoldások nélkül, minimalista stílusában is rendkívül érzékletesen ábrázolta az emberi érzéseket, vágyakat, és az olykor szerencsés véletleneket.

A korábban televíziós műsorok és rövidfilmek rendezésével foglalkozó román Adrian Sitaru 2007-ben forgatta első nagyjátékfilmjét, a Sporthorgászatot, amely egy szerelmespár történetét mutatja be.

Mihai és Sweetie a hétköznapok valósága elől vidékre menekül, de útjuk során rájönnek, hogy nem futhatnak el a problémáik elől. A kézikamera (Adi Silisteanu operatőr mesteri kezelésében) az első beállítástól kezdve követi a szereplőket, amivel nem csak dokumentarista jelleget kölcsönöz a filmnek, hanem a nézőben is azt az érzetet kelti, hogy végig jelen van a cselekményben.

A dialógusokon keresztül ismerjük meg a pár alapvető konfliktusait, amik tovább erősödnek, mikor elgázolnak egy prostituáltat. Tettüket leplezni próbálják, és egy közeli erdőbe viszik a lányt, aki csodával határos módon életben marad, és a piknikre is a szerelmesekkel tart. Ekkor bontakozik ki egy melodramatikus szerelmi háromszög, mely később érdekes fordulatot vesz. Ana (a prostituált) kihívó viselkedésével és őszinteségével féltékenységet ébreszt Sweetieben, és vonzalmat Mihaiban.

A kamera nem mutatja meg az egész teret, a tájból apró részleteket látunk csak, végig színészközpontú az ábrázolás. A cselekmény fordulatai is a párbeszédekben mutatkoznak meg. Kiderül, hogy Sweetie képtelen elhagyni férjét, habár Mihait szereti, Mihai pedig a munkahelyi kompromisszumok miatt szenved.

A piknik ideje alatt a pár összekötője és közvetítője Ana, aki ráébreszti őket hibáikra és eltitkolt vágyaik kifejezésének relevanciájára.

 Ana a látszat ellenére morális lény, aki saját elmondása alapján szeretne mindenkit boldoggá tenni a környezetében.

A tópart zárt terébe két külső szereplő érkezik, akik azt a külvilágot képviselik, ahonnan a szereplőink elindultak. A korrupt erdész a párral kerül összetűzésbe, a másik férfi Anahoz jön, akit Violeta néven ismer. Szerepük csupán reprezentális, nem alakítják döntően az eseményeket.

A pár közt feszülő ellentétet és mélyülő távolságot Ana jelenléte eleinte fokozza, majd enyhíti, váratlan eltűnéséig.

A kamera a tó vizének hullámait pásztázza, egy női sikolyt hallunk, valaki Mihai után kiállt, majd minden elsötétül. Éles vágás és szemszögváltás után az autóban zokogó Sweetiere fókuszál az objektív. A következő jelenetsor közeli felvételein Mihai és Sweetie kibékül és visszaindulnak az éjszakában.

A távolodó autót követi a kamera, ami az első pillanatban a néző szemszögének tűnik, de, amikor közelebb jut az országúthoz, az addig beállt csendben halk lélegzetvételt hallunk, és ráébredünk, hogy a szemszög a szereplő szubjektívje. A kamera az ismeretlennel együtt az út felé indul el, amikor hirtelen lefékez egy gépkocsi, majd leblende.

A végkifejlet azt sejteti, hogy a filmbeli gázolás, mégsem baleset volt, hanem egy olyan játék, vagy állandó körforgás, aminek Ana-Violeta az irányítója.

Adrian Siratu forgatókönyve és rendezése ígéretes kezdésnek bizonyult, hisz látványos technikai megoldások nélkül, minimalista stílusában is rendkívül érzékletesen ábrázolta az emberi érzéseket, vágyakat, és az olykor szerencsés véletleneket.

Nagy Viktória

*****

Elfojtott gyászok – Március

A film egyetlen értékelhető részének az első 5 percet tekinthetjük, amikor is a három „főszereplő” fiú miután elszívták cigarettájukat a vak sötétben, öngyilkosok lesznek. A többi része már csak egy rossz forgatókönyv következménye, amely meglepő módon 2008-ban első lett a Locarnói Filmfesztiválon és megkapta a zsűri különdíját a Szarajevói Filmfeszten.

 A film alapötletéből egészen jó alkotás lehetett volna kerekíteni, azonban Händl Klaus első nagyjátékfilmje sajnos vakvágányra futott. A történet három fiatal fiú öngyilkosságáról szól, jobban mondva arról, hogy ezt miként tudják feldolgozni a fiúk barátai, illetve szülei. Pedig lehet jobb lett volna, ha az öngyilkosságba hajszoló okokat és azok miértjeit feszegeti a rendező, mivel akkor talán egy sokkal érdekesebb filmet láthattunk volna. Ehelyett végig olyan érzésem volt, mintha egy nagyon szomorú Szomszédok részt néznék. Az alkotásból egyértelműen kiderül, hogy mit akart elérni a rendező: a mély gyászt, melyet képtelenség szavakkal kifejezni, és a belső őrlődést, amely megteremti a film feszült hangulatát. Azonban a színészek már – már nevetségesen felszínesek, a fiatalok pedig tipikus kamaszok, akik véleményem szerint akkor is ugyan így viselkedtek volna a filmben, ha nem hal meg senki.
 A dramaturgia kulcspontja is eléggé kimunkálatlan, hiszen a rendező megpróbálja azzal erősíteni ezt a drámai vonalat, hogy nem egyértelműsíti, hogy ki kicsoda: idős embereket látunk, szülőket, fiatalokat, akik élik mindennapi életüket, vásárolnak, főznek, esznek, szeretkeznek, igaz kicsit mélabúsabban, ahogy az ember általában szokott. Így a történetet szinte a film közepéig csak feltételezésekre építhetjük, hogy melyik fiúnak kik voltak a hozzátartozói. Emiatt kifacsartnak és erőltetettnek hat az egész történet, a szereplők jelleme pedig annyira erőtlen, hogy a belső vívódások fáradságként vetülnek ki a karakterekre. A fiatalok között sincs kiemelkedő egyén, aki esetleg értelmesebb lenne a többinél, mindegyik belső világában ott van valamilyen rejtett szorongás (ami nem feltétlenül az elvesztett barát/testvér miatt éreznek, hanem csakúgy, mert tinédzserek), melyek a flegmaság, a vagányság és a nemtörődömség különböző szintjein jelennek meg. Egyetlen pozitívuma a filmnek a többször is megjelenő étkezős jelenetek. Itt lehet egyedül érezni azokat az elfojtott feszültségeket és őrlődéseket, amelyet a rendező a film egészén végig akart vinni. Folyamatosan azt érezzük közben, hogy valami ki akar törni. Várjuk, hogy a két anya fiaik haláláról kezdjenek el beszélgetni a rétes falatozása közben, de ők csak pedánsan tetszelegnek dicsérő szavaikkal, miközben szemükben és mozdulataikban ott lappang az összeomlás minden apró jele. Végül valóban, egy torta felett fog kitörni az egyik anya, zokogva üvölti a másik fiának, hogy „Amikor megölte magát, engem is megölt!” Azonban ezt a mély lelki traumát csak ebben az egy jelenetben lehet őszintén elhinni. A film folyamatosan hamis ígéreteket tesz nekünk, hiszen az ember folyamatosan várja a megváltó magyarázatot, a beugró flashback-eket, a visszaemlékezés bármilyen formáját arra nézve, hogy a fiúk miért lettek öngyilkosak, de ezt nem kapja meg.
A rendező a fiúk halála után kialakult hiányérzetet próbálja meg bemutatni úgy, hogy tettükre magyarázatot adjon a környezetükön keresztül, azonban ez a történetből nem derül ki, ami miatt a szereplőkkel sem lehet azonosulni. Mindemellett pedig folyamatosan azon gondolkozunk, hogy ennek a filmnek miért Március a címe?

Lajtos Mónika