CinePécs blog

Báron Györgynek, a Magyar FIPRESCI elnökének vezetésével a CinePécs Filmfesztivál ad(ott) otthont hazánk egyedüli Filmkritikus Workshopjának. A workshop részvevőit a Pécsi Tudományegyetem filmszakos hallgatói közül, beküldött pályamunkák alapján választotta ki a műhely vezetője.
A workshop foglalkozásai nyilvánosak (voltak).  Az eddig be nem mutatott kritikák itt olvashatóak.

Minimál szerelem
Kelemen Éva

Szerelem és egyéb bűnök / Ljubav i drugi zlocini / Love and other crimes(2008)

Édes-bús szerelmes történetével, gyengéden simogatja lelkünket első nagyjátékfilmjében a belgrádi születésű Stefan Arsenijevic. Pedig címe alapján a Szerelem és egyéb bűnöket inkább gondolhatjuk érzékileg túlfűtött, esetleg dagályos emócióktól fuldokló vagy éppen főbenjáró aljasságokat felvonultató giccsparádénak. Így még a tapasztalt mozilátogató sem sejtheti, mielőtt belehuppan székébe, hogy meglepő módon az előtte álló százhat percben nem kell tartania az efféle túlzásoktól. Sőt, a rendező következetesen elfojtja a tragikum felszínre törését. Humorrá gyúrja a lappangó feszültséget, megmentve ezzel filmjét az unásig ismételt közhelyektől.
A cselekmény egyetlen nap eseményeit mutatja be. Anica (Anica Dobra), a fiatalságának végnapjait tengető, öntudatos nő új életet akar kezdeni. Fényesebb jövőre cserélné a szó szerint szürke, újbelgrádi panel-hétköznapokat. Döntésével igazából senkit sem lep meg környezetében. Terve olyannyira nyilvánvaló, hogy Anica által kimondásra sem kerül a filmben, miközben sorra csöndes búcsút vesz szeretteitől, s édes bosszút áll azokon, akik rászolgáltak. A maga módján már mindenki felkészült arra, hogy elengedje őt, kivéve az ifjú Stanislavot (Vuk Kostic), Anica kiöregedett gengszter szeretőjének legkedvesebb emberét, aki tizenkét évi hallgatás után épp e napon szánja rá magát, hogy megvallja szerelmét a nő iránt.
A film képi világa, címéhez hasonlóan becsapós. Noha a szocialista-realizmus beton- és bádogrengetegének sivár tere szolgál az események hangsúlyos hátteréül, atmoszféráját mégsem tekinthetjük egyszerű hangulatfestésnek. Inkább ellenpontként jelenik meg a jellemek ábrázolásában. Jól megírt ’forró kása kerülgető’ párbeszédekből és sokatmondó hallgatásokból árnyalt képet kapunk szereplőink érzelmi mélységeiről, olykor még a legkisebb epizódszereplőknél is. Ezért nem érezzük hamisnak a patyolatlelkű, csupa szív gengszter, a pornórajongó szerelmi-bánatos videotéka tulajdonos vagy a nyájas, ám megbocsátani képtelen volt-szerető alakját. Háttér és előtér mégsem hullik szét darabjaira. Groteszk egységbe forr a képek rideg és barátságtalan közege – melyet olykor azért felmelegít holmi bádogbódékat nyaldosó benzinláng – a benne létező emberek szavakkal kifejezhetetlen szeretetteljességével és odaadásával. Kevés lehet az új kezdet iránti vágy, ha vasbetonból öntött merevítők szilárdságával rögzítenek kapcsolataink a múlthoz? Nagyon érzékletesen kapunk egyféle választ a filmből.

Sem monumentális érzelmi viharokra, sem pedig látványos fordulatokra, filmkészítői bravúrokra ne számítsunk tehát a Szerelem…-től. Szerencsére a filmnek minden bizonnyal nem is volt célja, hogy ezekhez hasonló élményt nyújtson. Pontosan ezért marad szerethető. Nem akar többet mondani, adni annál, amit a forma, a történet és a szereplőgárda elbír. Amit vállal azt teljesíti is. Első filmes rendezőtől ritka az ilyen mértéktartó, mégis élvezhetően kivitelezett alkotás.

*****

Alice mostohaországban
(A csodák országában – In the Land of Wonders, 2009)

Vajon miféle csodák várnak ránk Nyugat-Hercegovinában? A kérdés jogosan merül fel a nézőben Dejan Sorak 2009-es filmjének már az első képsorait látva. A csodák országában nyitánya egy elhagyatott katonai lőtér nagytotálja, emberi kéz által ejtett seb a tájban. Szomorkásan zongorafutamok; és ócska teherautón megérkezik főhősünk, Alica (Marija Stjepanovic) a nagybátyjával (Borko Peric), hogy gránáthüvelyeket gyűjtsenek; ugyanis ebből élnek.
És ez csak a kezdet, minél jobban megismerjük a kislányt és környezetét, annál kevésbé várunk csodákat. A nyomor mindent és mindenkit áthat; kiderül, hogy Alica apja szénlopás közben meghalt; hogy a nagynénje prostituált lett Münchenben; maga pedig sokkal érettebben gondolkodik, mint azt egy kilencévestől várnánk – megtudjuk ezt, mert ő a narrátor.
A szegényt pedig az ág is húzza, a család egyedüli pénzkereső tagja, a nagybácsi meghal rákban az urántartalmú gránátok miatt; az orvos szerint Alica szintén megfertőződött, kezeléséhez pedig pénz kell, azaz kellene, de nincs senkinek.
Ez hát csodaország, ahol a rokonok egymást sem segítik; ahol egy kislány sört iszik, mert a pálinka neki túl erős; ahol a totózók kirablása éppolyan értékes munka, mint a fuvarozás; ahol az anya (Dora Lipovcan) a testét eladva akar pénzt szerezni gyermeke megmentéséhez.
Alica magára marad, de ekkor jön a várva várt fehér nyuszi; neki ebben a világban nincs nagy füle, se zsebórája, itt egy magányos férfi, Róma (Franjo Kuhar) alakjában jelenik meg, aki a tűz mellett szaxofonozik az éjszakában. És a lány követi a másik világba, ami itt a város lesz; de ha sorsa jobbra fordulását várjuk, csalódnunk kell. Hőseink nem lesznek gazdagabbak, a környék nem lesz szebb, és a rák ellenszerét sem fedezi fel senki – ez ugyanis nem egy mese.
A férfi azonban erkölcsi változást hoz Alica életében. Nem tűr káromkodást; nem hagyja pénzért sem, hogy a lányt molesztálják; megköveteli tőle a becsületes munkát (nevezetesen a kukázást); még az esti kézmosáshoz is ragaszkodik. Kettejük barátsága nehézkesen bontakozik ki, a szűk szavú dialógusokból mégis kitetszik, hogy Róma az apa hiányát pótolja Alica életében. Ő is pénzt akar szerezni a kezelésre, de úgy tűnik, ez nem lehetséges tiszta munkával. Hogy egy bűnözőt megöl, és a rabolt pénzét elveszi, már nem is tűnik számunkra elítélendőnek – de egy olyan tisztességes ember, mint Róma, ezek után szükségszerűen elbukik. Halála után derül ki, hogy még egy ártatlan hazugság is távol állt tőle; szaxofonjának mesés eredete, hogy a fekete sztár, Sonny Summer ajándékozta neki, bebizonyosodik.
Alica élete egyenesbe jön, leletei tévesnek bizonyulnak, így a kezelésre szerzett pénzt megtarthatja, mégsem zárul a film egyértelmű happy end-del; a temetőből lassan kisétáló lány képe lehet megnyugtató, lehet megindító, de semmiképp sem vidám.
A film nagy érdeme, hogy nem csap át melodrámába, annak ellenére sem, hogy egy félárva, halálos beteg gyerek története könnyen kihasználható a nézők megríkatására.
Még csak nem is a délszláv államokban élők nyomorának bemutatása, hiszen játszódhatna egy amerikai külvárosban éppúgy, mint egy indiai nyomornegyedben.
Nem háborúellenes szónoklat, annak ellenére sem, hogy az amerikaiak hagyták ott az urántartalmú gránátokat a háború után; mégis, mikor az orvos Amerika elleni per indításával javasolja a kezeléshez szükséges pénz előteremtését, a nézőt éppúgy felidegesíti, mint az anyát. A rákos megbetegedés csak alibi arra, hogy az események beinduljanak és a szereplők mind mélyebbre süllyedjenek a pénzszerzés érdekében.
Róma alakja példaként áll Alica és a néző előtt egyaránt; élő bizonyíték arra, hogy a szegénység nem szükségszerűen állatiasítja el az embert; ugyanazért a célért egyedül ő küzd emberi méltóságát megőrizve, ennek ellenére (vagy pont ezért) eredményesen. Ő ad választ arra, hogy hol is van csodaország ebben a mesék nélküli világban…

Márkus Beáta

*****

Lelki béke

Mikor mondhatjuk, hogy az ember megtalálta a lelki békéjét? Ha gazdag, ha sikeres az üzleti világban? Mit jelent a nőknek, a férfiaknak, mit jelent a magánéletben? Egyáltalán keressük vagy tudjuk-e mi az?
Vladimir Balko: Lelki béke című filmjéből nem biztos, hogy megtaláljuk a választ az előbb feltett kérdésekre. Megtalálható ebben a „társadalom-elítélő” sztereotípiában minden, ami manapság „trendi”: börtön, ahol pitiáner bűncselekményért ül Tono, falu kocsmával, ahová persze az életbe visszatérő főhős első útja vezet, mert a kocsmában mindent megtudhat az ember, korábban jó feleség, aki mára nem a legjobb, mert nem várt hűségesen, a legjobb barát,  pisztoly, pap „etnikai kisebbség” stb. Persze maga a probléma is unos-untalan előkerült már filmeken, regényekben.
Adott az életben egyszer botló főhős, aki visszatérne az életbe, de bűnös múltja miatt a gonosz társadalom nem fogadja vissza, sőt, ami korábban oly kedves volt, minden elvész: barát, hitves, állás. Így hát nem marad más, mint az öngyilkosság, mely „ravasz” módon képileg nem, csak mintegy katarzisként jelenik meg a nézőben.
A film felsorakoztat egy sor problémát, amellyel Tononak szembe kell néznie, ám ezek a konfliktusok és a megoldás sem hoznak újat a hasonló témájú filmekkel szemben. Ha sikerül is hellyel-közzel leküzdenie egy akadályt, újabb magasodik Tono előtt, és ez az ördögi kör így folytatódik, míg a férfi a végzetes döntésre elszánja magát. Az áhított lelki béke, a megtisztulás számára csak így érhető el. 
Vladimir Balkonak ez az első játékfilmje, eddig dokumentumfilmeket készített. A filmben vannak olyan jelenetek, melyeknek inkább időhúzó, mint dramaturgiai szerepük van (üzleti tárgyalások). Az élénk színű hegyvidék nagytotáljai (Martin Strba operatőr munkája) vizuálisan ellenpontozzák a főhős lelki világát.  A témaválasztás és a végkifejlet nem túl eredeti, azonban ez egy jól végigjárható utat biztosított a rendezőnek . 

 Gyulai Lilla Márta

*****
Hová tűnt Irina?
A másik Irina (The other Irene)

Andrei Gruzsniczki nem hagyta unatkozni nézőjét sem a film alatt, főleg nem utána. Az első képsorok után holmi egyszerű szerelmi történetre gondolhatunk, férfi főszereplőnk flash backjével indít a film, a nyitójelenetben a két fiatal egymásra találásának történetét ismerhetjük meg.
Betekintést kapunk mindennapi életükbe, életformájukba, melyben a férfi éjjeli őrként dolgozik a helyi plázában. Nyugodt, kiegyensúlyozott, konfliktusmentes párnak tűnnek, ezt többször megfigyelhetjük, mikor kettesben veszi őket a kamera. A bonyodalom a kávéházi jelenetnél kezdődik el, mikor a nő bejelenti külföldi munka lehetőségét, melyet férje kicsit bizarul fogad, de a döntést feleségére bízza. Irinának nem kell sok idő a gondolkodásra, pár nappal később lelkesedve készül a nagy utazásra, egy új élet reményében, kiszabadulva a monoton kerékvágásból. A nő távolléte alatt, a férfi napjait követhetjük végig, melyek elég egyhangúan telnek: éjszaka az üres pláza, nappal pedig a dívány. És így el is telnek a napok..még nem jön a hívás, Irina öngyilkos lett.
A film napjaink Romániáját tárja elénk, melyben erősen jelen van a bürokrácia:a rádióban azt hallhatjuk, el kell menni ebből az országból, itt nincs jövője az embernek.
 A férfinak egyedül kell feldolgoznia felesége halálát, melyet megnehezít a társadalom közönye. Nem hisz felesége öngyilkosságában, ezért magánnyomozást kezd el, mely során olyan információk derülnek ki, amik teljesen összezavarhatnak minket, belebonyolódunk a történésekbe, akár maga a férj, aki iránt maximális empátiát érezhetünk, hiszen ő sem érti a körülötte zajló eseményeket. Neki kell átvennie felesége koporsóját, amit egyik helyről a másikra cipel magával, egyedül intéz mindent, itt Cristi Puiu  Lazarescu úr halála című filmjére emlékeztet ez a semmibevevése a segítségre szoruló embernek.
Az elkeseredett férfi- akár csak mi, nézők – nem tudja, mit gondoljon. A film vége felé közelítve még mindig nem tudjuk, mi történt Irinával. Férje látogatást tesz a lány szülőhelyén, ahol találkozik Irina nővérével, aki újabb információval sikeresen megbolygat mindent, mikor közli a férfival, húga el akart válni tőle. Ez az eddigi összes álláspontot megváltoztathatja, hiszen itt előkerülnek olyan boncolgatni való dolgok, melyek meghazudtolván a látszólagos kiegyensúlyozottságot, a nyugodt házastársi életet, felforgat mindent.
Egészen a film végéig a férjjel nyomoztunk Irina után, találgattuk, hogyan lehet öngyilkos a vidám, szerető feleség, a film legvégén pedig már abban sem lehetünk biztosak, nem hogy nem lett öngyilkos, de talán meg sem halt a lány. De akkor hová tűnt Irina?
Első filmes rendezőként zseniális művel állt ki a nagyközönség elé Andrei Gruzsniczki, minimalista stílust használva komoly egzisztenciális problémákat jelenít meg, és hagyja megválaszolatlanul, akár csak Antonioni A kaland című filmjében.
A film mélysége ebben mutatkozik meg, hiszen a való életben sincs mindenre megoldás.

Tóth Petronella

*****

Szilánkok
Elvis, foci, szabadság

Maciej Piepryzca első filmje betekintést enged számunkra a kelet-európai ifjúság mindennapjaiba. Három fiatal sorsán és véletlenszerű találkozásán keresztül ismerhetjük meg a mai pályakezdők nem éppen egyszerű helyzetét: azt, hogy erős könyökre, kemény szívre és sok nevetésre van szükségük a boldoguláshoz.
Bartek, egy bányász család tehetséges sarja hatalmas lehetőséghez jut diplomája megszerzése után. Bostonban folytathatja kutatásait, de ez a váltás túl nagy lemondásokkal járna a szakmai életén kívül eső területeken. Távoli karrier és szabadság vagy időben és térben közeli család? Vívódása pedig váratlan helyzetekbe sodorja. Mindeközben Robert, az Fc Gornik semmirekellő, rasszista törzsszurkolója csak a mának él, illetve máról holnapra. Nem számít neki más, csak a csapat meg, hogy legyen sörre pénz, még ha ehhez a barátnőjét is kell meglopnia. Érzi, hogy váltania kellene, de merre tovább?  Marta-ra, a rendszerváltás győztes rétegének lányára pedig egy érdekházasság árnyéka vetül, ami alól nem tud kibújni. Mindene megvan egy biztos jövőhöz, csak éppen azt nem tudja eldönteni, hogy a pénz vagy a szerelem a fontosabb. Végül egy hétvégén, egyéni döntéseikből kiindulva olyan események veszik kezdetüket egymással párhuzamosan, amelyek beláthatatlan következményekhez vezetnek, miközben keresztezik egymás útját.
A film szerkezete – könnyed hangvételével ellentétben – meglehetősen bonyolult. Három különböző cselekményszál fut egymás mellett lineárisan, hogy végül egy ponton találkozzanak. De mindeközben időnként megbontja ezt a fajta tiszta és érthető rendet egy olyan esemény képsora, amit a nézőnek időben nagyon nehéz hova tennie. (Végül kiderül, hogy ez már a film által tárgyalt események után játszódik.) Erre ráerősít azzal, hogy a nyitójelenetben mindegyik szereplő történetéből kiragad egy momentumot, időben teljesen összefüggéstelenül. Ez a túlbonyolított elbeszélésmód végig intenzív koncentrációt igényel a közönségtől, hogy összeálljon számára a kép. Szerencsére megéri a fáradtságot, mert a film egy nagyon is komoly témát tud elmesélni olyan könnyedséggel és játékossággal, ami a mai kelet-európai filmnek sajnos nem sajátja. A kitörésre, szerelemre és az anyagi biztonságra vágyó fiatalság megalkuvást nem tűrő küzdelméről mesél és arról, hogy ez a küzdelem mit sem ér, ha úgyis a sors a hunyó. Az egyes karakterek véletlen alakította élete a kilátástalanság és a hihetetlen helyzetek között csapong. Az egyik pillanatban azt érezni, hogy már-már túlcsordul, átfordul giccsbe a film, de aztán egy jól elhelyezett poén vagy éppen egy abszurd figura megjelenése újra a helyes mederbe tereli. Remekül bánik a gegekkel, kikacsintásokkal, pontosan találja el a humor arányát, nem esik túlzásokba. Ha mégis, akkor is direkt teszi, játékból, hogy minél több morbid élménnyel és nagy röhögéssel gazdagítson minket úgy, hogy közben a történet súlyát is megtartja. A kedvenc csapat góljának, annak a bizonyos szónak vagy egy nyilvános WC-ből megmentett életnek továbbra is ereje, jelentése marad, még ha a következő pillanatban meg is jelenik egy benzinkútnál Elvis vagy John Lennon. Rendkívül ötletes megoldásokkal operál a történetek közti váltást illetően, folyamatosságot teremtve.
Egy keserédes alkotást kapunk fajsúlyos mondanivalóval. Komoly dolgokkal foglalkozhat a néző, szinte állandó félmosollyal az arcán egy jól kiegyensúlyozott filmben, ami pont annyira veszi magát komolyan amennyire szükséges. Viszont rossz szerkezeti felépítése miatt az élményért meg kell küzdeni, ami igencsak rontja az élvezhetőségét. A kevesebb talán több lett volna, ha a történet egyszerűbb keretet kap, de ezt a formai kivetni valót leszámítva érdemes időt szánni rá.
Meg különben is, ha a Gornik játszik, semmi más nem számít!
Dávid János